Oldalak

2012. február 10., péntek

Melankólia (Melancholia), 2011



Őszinte leszek: nem ismerem Lars von Trier munkásságát, bár úgy vélem, hiba is lenne korábbi munkák, esetleg a rendező különcsége alapján egy filmnek értéket tulajdonítani (az imdb-s átlag, és az általam olvasott méltató cikkek azonban részben ezt igazolják, véleményem szerint). Az ismeretség hiánya előny lehet olyan téren is, amennyiben egyáltalán nem érzek tiszteletet Trier felé, nem áldozom filmjeinek oltárán. A Melankólia kapcsán pedig azt kell, hogy mondjam, ismeretségünk rosszul kezdődik. Ezek után adja magát a kérdés: milyen film a Melankólia? S egyáltalán, mit igyekszik elmesélni?


A film remek slow motion jelenetsorral indít, amely alatt Wagner Trisztán és Izoldájának bevezetője szolgál háttérzeneként (bár később ezt egyre sűrűbben és intenzívebben nyomja az arcunkba a rendező, mint valami komolyzenei reklámot). Ezt követően egy fiatal pár, Justine (Kirsten Dunst) és Michael (Alexander Skarsgård) esküvői partyjára kalauzol minket a történet, amely szép komótosan családi botrányba fullad. A helyszínt, ételt, italt, szórakozást biztosító jómódú házigazda, John (Kiefer Sutherland) egyfejei méltón prezentálják azt az érzést, hogy az életunt, "barátjávalvalókeféléstunt" sógornője, Justine miért is került ennyi pénzébe. A félidióta apa, az estét tönkretevő, valószínűleg boszorkány anya mind hasonlóan "szerethető" karakterei ennek a történetnek, melyben érthetetlen jelenetek halmaza váltja egymást, az igazság azonban homályos, s mondhatom, az is marad, a stáblista végéig, majd még utána is. Bár hiszem, hogy Trier szánt szándékkal gyűlölteti meg a nézővel az összes szereplőt (akit pedig nem gyűlölünk, azt szánjuk, vagy teljesen érdektelen), legalább valami mást adna, amibe fogódzhatnánk. Valami átszellemítő élményt. Ám nem teszi. L. v. T. ellen már a feministák is tüntettek, legutóbbi filmje, az Antichrist kapcsán, itt és most csak néhány motívum körvonalazódik. A főszereplőnő Justine dug egy jót a gyepen, valakivel, akit nemrég ismert meg, mindez az ünnepség estéjén, menyasszonyi ruhában. Látjuk, érezzük a frusztrációt, Mr. Trier.




                                                 "Justine, avagy az erény meghurcoltatása"


"Kedvenc" részeim továbbá a filmben az élet kardinális kérdéseire adott válaszok. "Egyedül vagyunk az univerzumban, nincs senki más." "Honnan tudod?" "Tudok dolgokat." és az ehhez hasonló, felvillanyozó párbeszédek, melyek misztikumot nem, de annál nagyobb melankóliát okoznak. A rendező körülbelül ennyire avat be minket a részletekbe, magába a műbe, persze magunkban konstatáljuk az alkoholmámoros érdektelen mélydepressziózás alatt született forgatókönyvi sorokat, melyek következtében agysejtjeink viharos gyorsasággal koagulálnak. Mindennek paradox tökéletességét azonban minden esetben egy szóval lehet megmagyarázni: MŰVÉSZET. Kérem szépen, ez művészet, ezt nem kell megmagyarázni, ebbe bármit bele lehet magyarázni, ez így tökéletes, ahogy van!

Bár így lenne. A melankólia szó persze nem csak a nézőn a filmnézés alatti agónia kíséreteként már egyértelműen eluralkodó hangulatot kívánja leírni, hanem egy bolygót, amely a Föld felé közeleg, méghozzá vészjóslóan. Ennek esélyeiről, mikéntjéről és megvalósításáról részleteket a következő oldalon factual errors címszó alatt lehet olvasni (http://www.imdb.com/title/tt1527186/trivia?tab=gf). Ám hagyjuk a fizika törvényeit, hiszen ez végülis egy mese, nem igaz? Egy mese, innen-onnan újrahasznosított thriller elemekkel (pl. a birtok határán túl megáll az élet) amelyek valami felső erő jelenlétét is igazolhatnák - s amelyekre a szakmából magát lassan kiíró M. Night Shyamalan is elégedetten csettintene -, ám ennek kérdése is elsikkad valahol Jack Bauer kastélya megett. Nincs kohézió, csak dögunalom, meg egy szép, kék bolygó, egy őrült nőszemély (az immár szilikonmellű Kirsten Dunst), az életszerűtlen történések és a világvége.

A közönség ugyebár szereti a világvége hangulatú filmeket, a Melankólia pedig különbözik minden eddigitől. Népszerűségét talán ennek köszönheti, meg annak, hogy igazi "művészfilm". Egy valamit garantálhatok, rossz kedvünk lesz tőle, emlékezni fogunk rá. Ki erre, ki arra. Én például arra, hogy rossz film volt. Pontosan 136 perccel volt hosszabb, mint kellett volna.

3 megjegyzés:

  1. Hmm...ezt a filmet ugye ha jól emlékszem, én ajánlottam.:) Sajnálom, hogy nem tetszett, azért az Antikrisztusra ne csak utalj ismeretlenül, mindenképp nézd is meg azt is.

    Nekem ez a film mérföldkő. Nem tudok azóta az égre nézni úgy, hogy ne borzonganék, a film gyönyörűen van fényképezve, és a zenére a borzongató érzés részemről teljesen kondícionálódott.

    Ez egy lassú film, tény, mondjuk én az ilyenekért rajongok. Természettudományt sem ebből kell tanulni, és az ilyenekre ugorni szoktam, de itt ez most mellékes volt. Az alapvető az első pillanattól előttünk levő egzisztentciális halálszorongás kérdése, és az, hogy ezzel ki hogyan néz szembe. Az esküvős részt egy kicsit félreértelmezted szerintem. Az ottani légkörben az az érdekes, hogy (olyan Jóbarátokosan) tudjuk, hogy ők tudják. Mit? Azt, hogy katasztrófa közeleg. Azt, hogy az esküvő fő célja, hogy a depresszión átsegítse vőlegénye a lányt...akire minimálisan képes érzelmileg ráhangolódni, így esélye sincs, hogy felfogja, hogy ez mekkora hülyeség.
    A lényeg. Hogy ki hogyan néz szembe a pusztulással, hogyan küzdenek meg vele (ami ismétlem, az életben nyilván nem így játszódna le, de 136 percben szerintem ez így szemléletes volt, néha én is azt éreztem, hogy kevesebb a levegőm). Az egyik oldal a "depressziós-művészlélek-szabadszellem lányka" a másik "az anya". Mind ugyanazt élik át, máshogyan, más fázisokon végigmenve, amit szerintem nagyon szemléletesen ábrázoltak, és a színészek zseniálisak. Neurotikusak, igen, idegesítőek is, igen, de pont ettől nagyon valóságosak. A férfi karakterekre kevesebb idő jut, de azok is jól kidolgozottak, és nem kevésbé pesszimistább vagy "gonoszabb" velük szemben Trier, mint mondjuk a nőkkel. Ha azt vesszük, érettebben küzdöttek meg a veszély tényével, mint a férfiak, pozitív fejlődésen mentek át, alakították egymást, úgy-ahogy támogatták egymást, és nem lényegtelen, hogy ők foglalkoztak egyedül a gyerekkel, ami a saját magukon kívül eső felelősség kérdése, ez sem utolsó.
    A feministákhozhoz annyit, hogy volt szerencsém előző félévben 100 oldalnyi eredeti feminista irodalmat olvasnom, és legtöbbször azt éreztem, hogy szégyellem, hogy egy nemhez tartozom velük, engem ugyan ilyen szemléletet vallva ugyan ne képviseljenek.

    Nehéz film, kell hozzá egy lelkiállapot, hogy belevonzzon. Ez esetben kellenek hozzá napok, hogy kikászálódjon belőle az ember. Szóval kérdés, hogy az járt-e jobban, akinek tetszett vagy az akinek nem.:)

    VálaszTörlés
  2. Kicsit slendrián módon fogalmaztam meg az előző kommentet, a nyelvtan nem mindig stimmt, bocsi.:P

    VálaszTörlés
  3. Köszi az építő jellegű hozzászólást, nem is emlékeztem, hogy te ajánlottad! :)

    Nagyon érdekes volt olvasni a látásmódodat. Azért néhány dolgot.

    Több kritikát is olvastam a filmről, amelyek közül az egyik azt taglalta, hogy a Kirsten Dunst által játszott karakter nem hogy halálfélelemmel viszonyul az elkerülhetetlenhez, hanem egyenesen meztelenül kifekszik a mezőre, hogy a kék bolygó fényében "fürdőzzön". Ebből is látszik, hogy ez a film, mennyire megosztó tud lenni. Talán jobb is lett volna, ha nem adok rá pontot, hiszen az ilyen filmeket nem is igazán lehet pontozni.

    A lány és az anyja közötti hasonlóságok, a különös viselkedés, jóslások (boszorkányok?), a birtokhatár átléphetetlensége részemről olyan sci-fi elemeket jelentettek, amelyek szerintem nem illettek ebbe a történetbe. Justine nem egyszerűen depressziós-művészlélek-szabadszellem, hanem egy tudathasadásos személyiség, aki élvezi a közelgő pusztulást és egyáltalában a pusztítást, s eközben mégis gyenge és fél- ez okos törést a személyiségében. Kirsten Dunst alakítása kiváló amúgy, ahogy a többi színészé is általában, de én pont azzal vitatkoznék, amit te kardinális pontnak tekintesz, miszerint a film egy reális vészforgatókönyv képzetét kelti.

    A film valami láthatatlan isteni kezet, elkerülhetetlen sorsot akart prezentálni (talán ide illenek a megmagyarázhatatlan dolgok is), de én egész egyszerűen nem éreztem magam "veszélyben". Mert volt valami megközelíthetetlenség benne. Valami emberietlenség. Az utolsó jelenet volt ugyanakkor a legreálisabb.

    Lehet, hogy több megtekintés kellene, elvégre te is sok mindenre rávilágítottál. Tudod, mit? A pontozást töröltem.

    VálaszTörlés