Én az 1940-től 1970-es évek végéig szeretném bemutatni a filmhistória „remekműveit”. Ettől függetlenül szubjektív megítélésem nyomán, és a nálamnál akár 40 évvel idősebb archaikus műveket, nem mindig fogom oly pontozással és csodálattal, áhítattal ajnározni, mint a múlt-kor jeles filmkritikusa, hozzáértői.
Rengeteg francia, angol, magyar (a jó öreg Kabos és társai), szovjet filmet fogok bemutatni és természetesen az amerikai filmek sem maradhatnak ki. Az utóbbira jellemző lesz a rasszizmus-ellenes filmek tömkelege, mint ahogy ma a „kiválasztott népről” szóló filmek raklap/év, raklap-díj/év a jellemző. A szovjet műalkotások általában egy síkon mozognak, mivel „barátaink” egymás megevésén kívül általában csak a háborúban és a vodkában lelik örömüket. MEGJEGYZÉS: Nem a jelenkor gyanánt szeretném dicsőíteni eme műveket, politikai aszexualitásom megkérdőjelezhetetlen. Egy klasszikust idézvén: „Van piros és narancsszínű festékünk is.” (Gervinho la Corunha) Bergmannt a kor és a történelem legnagyobbjai között tartják számon. Nemcsak a filmvilág, de a színház oltárán is maradandót alkotott, regényei is jelentős sikereket ért el. A cím eredeti fordítása: Szamócalelőhely, amely a svéd nyelvben a kedveset, kedvelt helyet jelenti, de tulajdonképpen a magyar fordítással sem tudok ellenkezni, a magyar szinkron pedig megadja a film sava-borsát. A főszereplő Isak Borg professzor (Victor Sjöström, megjegyzés: főszabályként rendező volt), akit rettenetes álmok gyötörnek és aggastyán korára a lét, mint szenvedés, magány, felesleges „valami” jelenik meg. Semmiben nem leli örömét. Egyik nap (amely semmivel sem különb a többinél) elindul átvenni doktori kitüntetését, amely tulajdonképpen nem nagyon izgatja. Elindul a közel 10-15órás útnak, ahol útja során az emberek legkülönbözőbb rétegeivel találkozik, a társadalom, maga az ember személyiségének változatos „lepke-táncát” járva. Fia feleségével (Ingrid Thulin, aki talán oly gyönyörű, mint maga az alkotás) indul, akit (mint magát a létet) nemes egyszerűséggel gyűlöl. Útja során fiatalokat, papot, benzinkutast ismer meg, akik mind világossá teszik számára, hogy az élet értékesebb bárminél és az eddigi életfilozófiája okán egyre tisztábbá válik számára, hogy elszalasztotta a sors által kínált alternatívákat. Még a legbanálisabb személyiség, a benzinkutas is (a fiatal Max von Sydow szereplésével!!)elgondolkoztatja és olyan érzéseket, filozófiát, lét-elméletet táplál főszereplőnkben ,hogy alapjaiban rengeti meg személyiségét. Bergmann és a film halhatatlansága ebben fedezhető fel. Olyan pszichoanalitikus film, amely mind Bergmann munkásságától lényegesen eltér, és a főszereplő jellemfejlődését, lélektáncát olyan részletességgel mutatja be, amelyet nehezen tud überelni bármely más rendező. Többször kell megnézni az alkotást, hiszen körülbelül a véleményünk úgy fejlődik, mint Borgnak az utazása során a jelleme, vagy Kölcseynek a véleménye a megboldogult Berzsenyi műveihez. 1.nézés: Unalom, 2.nézés: Sok a felesleges rész, 3. nézés: Új dolgok felfedezése, 4. nézés: Remekmű! Az idősebb korosztálynak ajánlom a filmet, hiszen én is a „3. nézés-kategória” képviselője vagyok. Talán még pár évtized és az akkor körülbelül 80 éves filmet a helyére tudom tenni a filmtörténelem örökrangsorában.
10/8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése