Kéjjel-nappal (Knight and Day), 2010

Az utóbbi időben nem mondhatnám, hogy a filmipar elárasztana minket jó kis „limonádé” filmekkel, amelyek majdnem minden korosztály számára könnyed, kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Nos én filmek terén vegyes ízlésű vagyok, tehát ebbe a műfajba is szívesen belekóstolok, ha akad olyan darab, amely arra méltó. A Kéjjel-nappal az előbb említett hiányt hivatott pótolni, nézzük sikerül-e neki…

A forgatókönyvírónak, Patrick O’Neill-nek (aki kezdő a szakmában -> meg is látszik) sikerült egy meglehetősen primitív, lebutított James Bondszerű történetet kitalálnia, erre nem is igazán fecsérelném szót, nem ez a film erőssége. A rendező James Mangold (Cop Land, Észvesztő, Azonosság, Börtönvonat Yumába) nevének hallatán azonban felcsillan a szemünk, pedig sajnos most kicsit csalódnunk kell benne. A filmben rengeteg a gagyi, harmatgyenge CGI-s jelenet, viszont azokat a képsorokat, amelyeket számítógépes segítség nélkül vették fel, egész jól megcsinálták, bár kevés az ilyen.

A negatívumok után lássuk a lényeget, amely a két főszereplő alakításában jelentkezik. Egyértelműen Tom Cruise (akinek fején egyre durvábban láthatók a Szcientológia Egyház tanításának hatásai, de végülis, ha Xenu nem ront a teljesítményén, akkor ez elnézhető neki ) viszi a hátán a filmet. Az események alatt annyira hülye, bárgyú fejeket tud vágni és idiótán vigyorogni, hogy már önmagában ezért megéri megnézni a filmet(még jó hogy Tom Cruise helyett nem Chris Tuckert, Adam Sandlert vagy Gerard Butlert válaszották az eredeti tervek szerint, bár a legutóbbi színész nagy kedvencem). Cameron Diaz is jól hozza a neki szánt szerepet, teljesen ráillik a szeleburdi, bugyuta nő képe, de hálaistennek itt nem a Charlie Angyalaiban látott idegesítő, kretén alakításról van szó (alapszabály: „Sose nyomd full kreténbe!” :D ). Ők ketten nagyon jól megtalálják az összhangot a filmben, ezáltal pedig széles mosolyt csalnak az arcunkra.

6,5/10