A rajongó (The Fan), 1996

Azt mondom kedves Olvasók, hogy nosztalgiázzunk. Nosztalgiázzunk egy kicsit a 80-as/90-es éveken, amikor (véleményem szerint) a filmgyártás fénykorát élte. Kétségtelen mindig vannak az új filmek között is nézhetők, jobbak, illetve klasszikusok, de korántsem olyan mennyiségben mint az előbb említett időszakban. Az időszakban, amikor a Tony Scott-félék futószalagon gyártották le egymás után a szórakozásunkat garantáló darabokat. Erre egy kiváló példa A rajongó című film 1996-ból.

Ha már a 90-es éveknél járunk, szükségszerűnek tartom megemlíteni, hogy „előzetesként” az emberek már az 1993-as Összeomlás című filmben (amelyben mellesleg Michael Douglas zseniális) szemtanúi lehettek annak, hogy milyen érzés, amikor valakinek a feje felett tényleg összegyűlnek a felhők és teljes a kilátástalanság. Ilyenkor az ember hajlamos bekattanni és a legnagyobb őrültségeket elkövetni.

A 3 évvel később készült Rajongóban hasonló élethelyzetről van szó. Annyi a különbség, hogy ebben a filmben a hátteret a sport, illetve a baseball-imádat tölti ki. A sztori szerint Gil Renard-t (Robert De Niro) állásából elbocsátják és a gyerekének a láthatási jogát is megvonják tőle. Az egyetlen dolog, ami számára megmaradt az a baseball és azon belül is egy profi játékos, Bobby Rayburn (Wesley Snipes) az, akiben még látja életének értelmét. Sajnos azonban a rajongás egy idő után megszállottsághoz vezet és ez bizony nem sok pozitívummal kecsegtet a jövőre nézve…

A rendezés terén Tony Scott kihozta a maximumot, amit lehet, rá nagyon nem lehet panaszunk. Ami viszont a film legnagyobb erőssége, az maga De Niro. Egyszerűen fantasztikus színész, a legnagyobb klasszikusok között bőven ott a helye annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben nem nagyon vagyok vele megelégedve. Egyrészt rossz filmekben játszik, másrészt még a játéka is pocsék, ezért célszerű visszanézni, hogy régen mi mindenre volt képes. A rajongóban is tökéletesen hozza a Taxisofőrben és a Cape Fear-ben megszokott brutális pszichopata állatot. A poén az, hogy Wesley Snipes is nagyon jól végzi dolgát, szinte tökéletes párost alkotva ezáltal De Niroval. Őneki is inkább Tony Scotthoz és De Nirohoz hasonlóan kicsit újra fel kéne találnia magát Hoolywood útvesztőiben ahelyett, hogy az adócsalás témájával foglalkozó könyvekben szerzett tudását próbálja kamatoztatni, szemmel láthatólag kevés sikerrel. :D

Érdekességként megemlíteném, hogy szinkronnal érdemes megtekinteni a filmet, mivel a Reviczky Gábor – Csuja Imre páros is jócskán fokozza a hangulatot és jóval emészthetőbbé teszi ezt a dráma- és sportelemekkel teleszőtt psychothrillert. Ennek a filmnek a leszinkronizálásánál a két színész még nem nagyon sejthette, hogy később együtt „baromkodhatnak” az Üvegtigris-trilógia képkockáin szórakoztatva ezzel a magyar közönséget, de mi csak örülhetünk, hogy a sors így hozta.

Ha a kedves Olvasó utánanéz a filmnek, akkor láthatja, hogy mindenhol gyenge minősítéseket és rossz kritikákat kapott. Könyörgöm, hogy ezeknek ne higgyen! Inkább nézze meg és csak utána értékeljen. Rolling Stones, Massive Attack és Nine Inch Nails muzsikákat hallgatóknak pedig üzenem, hogy örömteli 116 percben fognak részesülni, ezt garantálom.

8/10