Néha keresni kell egy olyan filmet, amit mindenki csak dicsér, de te még sohasem láttad. Ezt tettem ezúttal, és nem lőttem bakot. Végre.Martin Scorsese-t senkinek sem bemutatni. Egy rendező, aki talán a legtöbb filmet jegyzi a kedvenceim közül. De Niro-val ez volt a második közös munkája az Aljas utcák (szintén bepótolandó) után. Nem tudom, hogy van-e jelentősége annak, hogy 1976-ban mi volt az uralkodó szemlélet az amerikai átlagpolgárban, a filmet ma is ugyanolyan aktuálisnak érzem. Mert nem kell, hogy amerikai legyél, nem kell, hogy taxis legyél, nem kell, hogy álmatlan legyél. Elég, ha frusztrált vagy. Zavar a mocsok, zavar a világ, a politikusok tétlensége, hogy nem tudod magad megértetni, hogy magányos vagy, s hogy senki, s főleg a nők nem értenek meg.
Travis Bickle-ben (Robert De Niro nagyszerű alakítása) is ezek a gondolatok forrnak. Tudja, hogy magába temeti ez a szenny, ha nem tehet valamit. Ezért lesz önbíráskodó, erőszakos önbíráskodó, de önmagát mégsem tagadja meg, s jó ügyért igyekszik cselekedni.
A képi megoldások egyszerűen zseniálisak, a hangos bazmegolások közepette a filmtechnikai szimbolizmus képes elmondani mindazt, amit a forgatókönyv sem tudna jobban (pl. a pezsgős pohár jelenete). Olyan ez, mintha az ember két forgatókönyvet látna egyszerre, de az egyiket nem szavak alkotják, hanem precízen elhelyezett snittek. Jodie Fostert nem kedvelem különösképpen, de amit itt, kislányként eljátszott, az egyszerűen félelmetes, ugyanígy Harvey Keitel stricikaraktere is emlékezetes marad.
Nem hiszem, hogy '76 előtt sok film tartalmazott volna realisztikusabb leszámolást. Itt mégsem ez a lényeg, hanem a mondanivaló, a tanulság: hogy az erőszak ellen erőszakkal is lehet küzdeni, s miközben az ember még mindig keresi a boldogságot, végre megtalálta azt az utat, ami paradox módon békét hozhat számára.
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése