Drágalátos Roman Polanski ahelyett, hogy „színészi pályáját” megkoronázná azzal, hogy börtönben, rácsok mögött a menyasszony szerepét öltené magára, a rendezői székbe kerülve újabb (és egyben utolsó) darab kerül ki kezei közül. Na, de tegyük félre a személyes érzéseinket és koncentráljunk a munkásságra, az alkotásra. Íme a Szellemíró…
Adam Lang (Pierce Brosnan) egykori brit miniszterelnök elvonul a világ szeme elől és egy kis csendes, eldugott szigetre költözik, hogy alkalmazottjával megirattassa az emlékiratait. Azonban az író egy idő után gyanús körülmények között életét veszti. Ekkor tűnik fel a színen Ewan Mcgregor, akit a filmben csak „Szellem”-nek hívnak. Az ő feladata lesz az, hogy befejezze Lang emlékiratait búsás összeg fejében, azonban főhősünk jobban belemerül a volt miniszterelnököt körülölelő masszába, mint azt bárki is gondolná.
A film szerkezetileg jól fel van építve, bár meglehetősen lassan indul el. A történet első felében jóformán semmi különös nem történik, azon kívül, hogy a forgatókönyvíró (Robert Harris) a szánkba rágja, hogy a „Szellem” miként ismeri meg Lang-et és az őt körülvevő személyeket. A film tempóját illetően ezután se kell hiú reményeket táplálni, nem fog 5-ös sebességfokozatba kapcsolni, de mégis érdemes végignézni, hogy milyen irányba terelődik a cselekmény, mert a film elejétől kezdve érezhető, hogy az tartogat számunkra meglepetéseket. Harris az egészet megspékelte a mai világban nagy vitákat kiváltó terrorizmus témájával, utalva kicsit a brit-arab viszonyra és Tony Blair felelősségére.
Nagy kár, hogy a film legnagyobb negatívuma pont a főszereplő. Ewan Mcgregor helyett valaki mást kellett volna választani, mert egyszerűen nem lehet átérezni semmit abból, hogy ilyenkor milyen gondolatok kavarognak egy író fejében. Teljesen higgadt, nyugodt fejjel szemléli az eseményeket, mintha természetes lenne, hogy az ember egy volt miniszterelnökkel beszélget vagy az, hogy az elődje fél üveg whiskeyvel az ereiben és tengernyi vízzel a tüdejében halt meg, abszolút nulla érzelem. Pierce Brosnan és Tom Wilkinson hála istennek nem felejtették el, hogy mi is az szerepjátszás, őket komolyabban lehet venni.
Nem mondom, hogy újra elő fogom venni valaha az életben, de az utolsó 30-45 perc azért oda van téve egy rejtélyes, politikai drámában, úgy ahogy kell.
6,5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése