Dév kollégámmal 1-2 évvel ezelőtt elkezdtük nézni a Spartacus: Vér és Homok című sorozatot, azonban ez a tevékenységünk nem ámulatba, hanem szörnyülködésbe és dobhártyákat szaggató nevetésbe torkollott. A Paint-tel rajzolt arénától és a kis karcolás miatt az egész képernyőt betöltő, silány minőségű CGI-os vértől egy időre elment a kedvünk a sorozat további boncolgatásától. Viszont nemrég egy kedves barátom rávett arra, hogy adjak egy második esélyt a Spartacusnak és nézzem tovább. A továbbiakban olvashatjátok, hogy hová is vezetett ez a rábeszélés.
Rögtön azzal kezdeném, hogy az a kedves Olvasó, aki a 300 című filmet és a Róma című sorozatot rossz szájízzel fogadta, az ne is kezdjen bele a Spartacus nézésébe. Sok ötlet és a megvalósítás egy az egybe az imént említett két műből van lenyúlva. Nos, tehát visszakanyarodva a második esélyhez, szépen megnéztem a következő részt, aztán még egyet és így tovább… Egy idő után azon kaptam magam, hogy csorog a nyálam az újabb epizódok után. Hogy is történt mindez?
Valahogy sikerült magamat túltenni a Paint-es arénán és a költői túlzásokban tocsogó vérfröccsenéseken és csak arra koncentráltam, hogy mennyire magával ragad az egész Spartacus-világ. Spartacus legendájáról sokféle forrás számol be. Az általa vezetett rabszolgafelkelésig az irományok eltérően írnak róla. Volt olyan feljegyzés, amely római katonaként és volt olyan, amely trák harcosként írta le őt. A sorozat készítői az utóbbi históriát vitték a filmvászonra, persze meglehetősen kiszínezve a történetet (hozzáteszem a történelemnek nem ellentmondva). Ennek kapcsán el is mondhatom, hogy aki per pillanat nincs tisztában Spartacus történetével, az ne is olvasson utána, ugyanis rengeteg SPOILERT találna!
A sorozatban szereplő karakterek egyediek, de ez elsősorban a színészek által való megszemélyesítésnek köszönhető. Mindenki, aki ebben a sorozatban játszik, nagyszerű munkát végez. Az izgalmas sztori mellett a színészi játék az, ami a Spartacus: Vér és Homok „zamatát” adja. A főszereplő Andy Whitfield „újoncnak” mondható a filmvilágban, de zseniálisan testesíti meg a híres-legendás gladiátort (sajnos már szomorú hírként közölhetem is, hogy a második évadban nem ő fog játszani, mivel rákot diagnosztizáltak nála). Ott van továbbá Batiatus, akit John Hannah alakít. Ő a Múmia-filmekből lehet számunkra ismerős és míg azokban a filmekben egy idiótát játszik, a Spartacusban egy hedonista, önző, erőszakos, pénzéhes és brutális vadállat, aki csak saját hírnevét és házát akarja minél előnyösebb helyzetbe hozni. Az ő feleségét a „legendás” Xena (Lucy Lawless) személyesíti meg, őróla szintén csak pozitívumokat tudnék mondani. Végül megemlíteném a 300-ban Gerard Butler lába által kútba repülő barátunkat, aki az itteni szerepre iszonyatosan összekapta magát és a többiekhez hasonlóan szintén parádézik a szerepében (a gladiátorok kiképzőjeként).
Végszó: az első részt leszámítva egy nagyon pörgős, brutális, izgalmas sorozatnak tartom a Spartacust, amely a nemi örömöket is meglehetősen naturálisan ábrázolja, mondhatni a 18 éven aluliak számára nem ajánlott módon. Számomra az egyik legnagyobb kedvenccé vált és tűkön ülve várom a második évadot (a Spartacus: Az aréna istenei nem a folytatás, hanem csak az előzményeket mutatja be, a Batiatus-ház felemelkedését).
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése