Megható. Reális. Elgondolkodtató. Film. Conviction. Kritika.
Hogy a nyilvánosságot általában elkerülik a jó filmek, ez bizonyított tény. Néha egy-egy Inception v. The Dark Knight eléri a filmnézők ingerküszöbét (Mit tud vajon Christopher Nolan?), de a Grace klinikás csajon, a Másnaposok görög kreténjén, no meg Jennifer Anniston egyfejein és a képregényfilmeken szocializálódó és felnőtté váló közönség már képes elhinni, hogy egy Thor 3D az igenis jó film, a Social Network és a True Grit pedig már zseniális. Nem mondom, jó néha kikapcsolódni valami könnyed limonádés szarsággal, kár hogy általában mindennek fundamentuma csakis a pg-13, az örök kispolgári balfasz (=Shia Laboeuf és társai), a néhai önmagukat (Interjú a vámpírral, Coppola: Drakula) még csak hírből sem idéző vámpírgecik, és/vagy valamilyen genocídium népaltató liberális szándékot képviselő jelenléte lehet.
A stúdiók által sulykolt kommersz, megújulni képtelen filmek özöne olyannyira bassza már a csőrömet néha, hogy nem találok szavakat. Ilyenkor két lehetőség nyílik az ember előtt. Első opcióként elkezd a múltba révedni, hogy valami klasszikust találjon. Ez általában sikerülni szokott, hiszen a tárház igen gazdag. Ilyenkor hajlamosak vagyunk rájönni, hogy a mostanság dicsőített filmek szubkulturális öltözetbe bújtatott, feltupírozott klónok (Black Swan). Második lehetőség: az ember jelen filmtermés szarkupacába temeti kezeit, és keresgélni kezdi a gyémántokat.
Az általam vázolt második lehetőség legjobb eszköze az újonnan kijövő filmelőzetesek nézegetése. A Max Payne óta tudjuk, bízni sajnos semmiben sem szabad - főleg nem Mark Wahlberg víz alatt gondolkozó egyfejeiben és a reppernéger rendőrnyomozókban-, továbbá kerüljük el a túlzott effektáradatot, hiszen abból sok jó nem szokott kisülni. Ne bízzunk George Clooney-ban és társaiban, akik csak azért csinálnak "komoly", politikai filmeket, hogy azokat senki ne élvezze,de legalább meglegyen az Oscar-jelölés. Ne bízzunk az amerikai háborús filmekben, melyeknek célja: bizonyítani, hogy ők a legfaszábbak, és bárkit is nyírnak ki éppen, az mindig jogos. A legjobb bízni hát a kis költségvetésű filmekben, amelyet vagy a szereposztás, vagy a rendező, esetleg a téma tesz figyelemfelkeltővé. (Na meg Sylvester Stallone-ban.) Ők ugyanis a legjobbak.
E választott darabról sehol sem olvastam még írást mindazonáltal, pedig kiváló filmről van szó. A valós eseményeken alapuló történet szerint Betty Anne Waters (Hillary Swank) miután tanúja lesz bátyja igazságtalan elítélésének egy gyilkossági ügyben, közel húsz évig dolgozik azért, hogy elvégezze a jogi egyetemet, s kiszabadíthassa a börtönből testvérét. Mindeközben elvált családanyaként az életét is próbálja rendes keretek között tartani, s megfelelni az élet által diktált szabályoknak.
A Conviction végig remek történetvezetésről tanúskodik, a színészek pazar teljesítménye viszi azonban a prímet. Hillary Swank-et láttuk már sokféle szerepben, a P. S. I Love You-ban nekem kicsit fáradt volt, itt viszont ismét hihetetlen. Sam Rockwell, ahogy a Moon-ban, ismét bizonyítja: jó színész. A megkeseredett, erőszakos fivér szerepét ennél jobban nem láttam még eljátszani. A mellékszerepben feltűnő kivert fogú Juliette Lewis pedig olyannyira hiteles, mint utoljára a Született gyilkosokban.
Természetesen a két testvérre koncentrál a film, mely a sűrűn alkalmazott flashback-ekben zseniálisan mutatja be a két kisgyerek emlékeit - a gyerekszínészek lenyűgözőek -, hogy jobban érthetővé váljék a tűzön-vízen keresztül való kitartás, mely a felnőttkorban is sajátjuk.
A film a maga 100 percével mellesleg nem hosszú, de kitartó és egyenletes lassúsága miatt jóval két óra fölöttinek tűnik. Érdemes azonban rászánni az időt. Itt nincsenek manírok. Minimális képi megoldások, a szükséges zenei aláfestést tartalmazó, hiteles, és igaz történet, nagyszerű alakítások - "mindössze" ezek jellemzik a Conviction-t. Klasszis rendező keze alatt még klasszikus is válhatott volna belőle.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése